2014. szeptember 21., vasárnap

Harmadik fejezet - Rossz csillagzat alatt született (part 2)

Egy óra telt el a vonat indulása óta. A kisasszony unottan lapozgatott egy könyvet, közben pezsgőt szürcsölgetett. Én a mellettünk elhaladó tájat figyeltem. Meseszép.
A lány felé pillantottam. A könyv összezárva hevert mellette az ülésen, a pezsgőspoharat pedig az üveg mellé helyezte.
- Gyönyörű napunk van, nemde Harry? – mosolygott rám kedvesen.
- Tökéletes – nevettem fel kínomban. – Hisz Önre vár a kérője, rám pedig… rám… – képtelen voltam befejezni a mondatot. A lány arca elkomorult.
- Nem lehetne, hogy egy percre elfelejtkezzünk, a kérőmről s minden úgy legyen, mint mielőtt elutaztam? Csak erre a rövid időre, kérem! – sziszegte Lena, mielőtt kopogtattak az ajtón. – Szabad! – kiáltott ki.
- Szabad hoznom, még egy üveg pezsgőt, az ifjú párnak? – lépett be egy vörös egyenruhás férfi, miközben elemelte az üres üveget.
- Mi valójában, nem… – kezdtem bele, de a kisasszony, közbe vágott.
- Köszönjük, nem kérünk többet – mosolygott bájosan a férfire, mielőtt az elhagyta volna a kabint. Közelebb húzódott hozzám a lány, majd a vállamnak döntötte a fejét. – Hazugságok, Harold, hazugságok. Ennyi kell, a boldogsághoz. Hazudnunk kell mindenkinek. Titkolóznunk kell. Úgy kell tennünk, mintha nem éreznénk semmit, s közben éreznünk kell. Érti? – vetett rám egy futó pillantást.
- Az nem boldogság. Az kínszenvedés – fogtam meg a kezét, majd apró csókot hintettem az arcára, mielőtt elszundítottam volna.
Nem sokat aludtam, de éppen eleget ahhoz, hogy a vonat fék, sípoló hangja ébresszen. Bágyadtan nyitottam ki a szemeimet, majd megdörzsöltem a kezeimmel azokat. A kisasszony édesen szuszogott a vállamnak dőlve, én pedig elmosolyodtam. Lassan felé fordultam, majd óvatosan megemeltem a fejét az állánál fogva és csókot hintettem az ajkára. A lány ébredezni kezdett, közben egyik kezét a tarkómra csúsztatta, szempillái megremegtek; visszacsókolt.
- Nem minden napi utolsó csók – húzódtam el levakarhatatlan mosollyal az arcomon.
- Biztosíthatom róla, hogy nem ez volt az utolsó – felállt az ülésről, az egyik vasúti dolgozó pedig kinyitotta a kabinunkat. A kisasszony illedelmesen megköszönte, majd elsétált a vörös egyenruhás fiatalember mellett, aki segített nekem lecipelni a vonatról a súlyos utazóládát. Megköszöntem, majd megálltam a kisasszony mögött a pályaudvaron. Nem kellett túl sokat várnunk; egy kissé kormos arcú, de egyébként egészen jól öltözött férfi sétált oda hozzánk.
- Á, Hamish! – mosolyodott el Lena.
- Miss. Collins! – hajolt meg illedelmesen.
- Hadd mutassam be a cselédemet, Haroldot – mutatott rám egy kecses mozdulattal, én pedig fejet hajtottam.
- Örvendek – mért végig fekete szemeivel. – A gazdám már türelmetlenül várja Önt, miss. Jobb, ha indulunk…
- Igaz is… akkor siessünk – bólintott Lena, Hamish pedig megragadta az utazóláda egyik végét és egy hintóhoz vezetett minket. Segített felrakni rá a ládát, majd felült a kocsis mellé a hintóra. Felsegítettem a kisasszonyt a kocsiba, majd bizonytalanul helyet foglaltam mellette.
Tehát elérkezett ez is. Hamarosan megérkezünk a kisasszony kérőjéhez, s véget ér, az amúgy is halálra ítélt szerelmünk. Végleg. 
Lehunytam a szemem; próbáltam visszatartani az előbukkanni készülő könnyeimet. EGY FÉRFI NEM SÍR. Lassan újra kinyitottam a szemeimet, majd megköszörültem a torkom. A kisasszony a kezemet fogta s teljes erejéből szorította. Szabad kezemmel megsimítottam az arcát, hogy lenyugtassam valamennyire. A szorítása ellazult, majd lehunyta a szemeit.
- Mi lesz velem, ha Ön már nem lesz mellettem? Ha esetleg már nem fog szeretni? – suttogta.
- Csacsiságokat beszél – mosolyodtam el. – Mindig itt leszek Ön mellett.
A lány végre teljesen megnyugodott. Elállt a szava, majd mosolyogva bólintott. Ez után csend telepedett a kocsira. Mindketten kibámultunk az ablakon, és néztük a fenséges tájat. Brighton városa a tenger mentén feküdt, a birtok viszont a várostól pár kilométerre volt pont, mint a Collins birtok.
Ahogy közeledtünk, egyre ismerősebbé vált számomra a környék. Én már jártam itt. Biztos voltam benne. Képek villantak be az agyamba. Tűz mindenhol. Sikolyok. Éjszaka. Tehetetlenség. Menekülés. 
Egy keservesen síró kislányt láttam magam előtt, ahogy a lángok martalékává válik a játék babáival együtt. Egy menekülő kisfiút. Cselédek sokaságát, ahogy próbálják eloltani a tüzet.
Mire feleszméltem, már a birtokon voltunk. Egy óriási fehér kastély előtt álltunk meg. Legalább kétszer nagyobb volt, mint a Collins-ház. Szolgák várakoztak előtte a kisasszonyra. Valami nem stimmelt ezzel a hellyel. Olyan érzésem volt, mintha nem először járnék itt.
Megállt a hintó. A kocsis kinyitotta az ajtót, majd lesegítette Lena-t. Ezután segített levenni a kisasszony csomagját, amit rábízott két öreg szolgálóra, hogy vigyék a kisasszony lakosztályába. A lány elpirult. 
Egy napbarnított bőrű, fekete hajú, borostás ifjú köszöntötte a hölgyet. Ruhái újak és tiszták voltak, viszont olcsó parfümszagot árasztottak. Tehát nem ő a kérő.
- Örömmel tölt el, hogy elfogadta az Úr ajánlatát, kisasszony. Mindig szívesen látom Önt – hajolt meg, majd kezet csókolt.
- Mr. Malik, elhiheti, én is örülök, hogy újra látom – mosolygott.
- Remélem kényelmesen telt az útjuk – pillantott fel a bájgúnár, majd amikor meglátott engem összehúzta a szemöldökét.
- Fárasztó utunk volt, szeretnék lepihenni… a házigazda is, előbújik vajon még a nap folyamán? – nevetett fel halkan.
- Természetesen, tiszteletét teszi hamarosan – biccentett, majd a sétapálcájára támaszkodva belépett a házba. Követtük őt, még meg nem állt a hallban. Tökéletes hófehér márványlépcső és padló, kristálycsillár, hatalmas fehérre festett tölgyfaajtók. A falon egy régi családi festmény. – A lakosztályok fent vannak, de hiszen ezt már Ön is tudja, Miss. Collins. A régi szobáját kapja, ha az megfelel – mondta a fiú. 
- Tökéletes lesz, köszönöm – mosolygott, majd elindult felfelé, a lépcsőn, de megtorpant. – Mr. Malik, megmutatná Haroldnak a szobáját? – kérdezte halkan, a férfi pedig bólintott.
- Mr. Styles szobája, természetesen a cselédszállásban lesz, ha nem bánja – fintorodott el. 
- Különös, se én, se a kisasszony nem említette meg a vezetéknevem. Érdekelne, hogy – kezdtem bele, de félbeszakítottak.
- Tájékozott vagyok. Jöjjön, megmutatom az új lakhelyét Mr. – húzta fel az orrát, majd elhagyta a házat. Gyorsan utána siettem. 
Átsétáltunk a konyhakerten, majd a hátsóudvaron, mire megtaláltuk a rozoga házikó szerűséget. Belépve egy hosszú folyosóval találtuk szembe magunkat, aminek mindkét oldalán szobák helyezkedtek el. Az egyik szobára mutatva, elmotyogta, hogy az a fürdőszoba, majd tovább sétált, egészen a folyosó végén lévő szobáig. Kinyitotta, majd előre engedett.
- Ébresztő pirkadatkor. A feladatok az alábbiak; terítés, felszolgálás, favágás, ládacipelés, és a többi. Vasárnap délutánonként kimenőt kap minden cseléd. Az úrfi családja mélyen vallásos, így kötelező a szent miséken való részvétel. Továbbá, a hónap utolsó csütörtöke is pihenőnap. Ha lopni merészelsz, megígérhetem, hogy meg fogod bánni azt is, hogy megszülettél. Értetted? – meredt rám unottan.
- Igen – bólintottam.
- Remek. Az úrfi valószínűleg látni kíván majd téged Styles – forgatta meg a szemeit. – Azt tanácsolom, hogy tedd, amit parancsol, különben repülsz, és nem érdekel, hogy kije vagy Lena-nak, vagy… – és itt hirtelen, mintha túl sokat mondott volna, elhallgatott. – A lényeg, hogy ha küldet érted, ne várasd meg – morogta, majd elhagyta a szobát.

Igaza volt. Alig fél órával később, egy fiatal lány kopogtatott az ajtómon. Gyönyörű mogyoróbarna szemei felcsillantak, ahogy meglátott, majd elpirult. 
- Az úrfi látni kíván téged – mosolygott.
- Rendben, lennél olyan kedves és elkísérnél hozzá?  - kérdeztem, ő pedig csak bólintott egyet. Ujjaival átfésülte loknis barna haját, majd miközben előttem sétált, végigmérte az öltözékét. Egy régi barna foltozott ruhát viselt, ami előtt egy fehér kötény volt. Mégis, csodaszép volt. Beértünk a házba. Kínos csönd uralkodott köztünk, miközben felsétáltunk a hófehér lépcsőfokokon. Végül én törtem meg a csöndet. – Megtudhatom a neved?
- E-Eleanor Calder vagyok – dadogta, majd megállt az egyik ajtó előtt. – Itt is volnánk. Remélem, még találkozunk – mosolyodott el halványan, majd elsietett.
Nagy levegőt vettem, mielőtt elfordítottam volna az ajtógombot. Amikor beléptem, az úrfi háttal állt nekem, Mr. Malik pedig a díványon ült, és a sétapálcáját tisztogatta.
- Hát a fattyú is hazatalált, végre!

2014. szeptember 4., csütörtök

Harmadik fejezet - Rossz csillagzat alatt született (part 1)

1842. május 22. (szombat)

Elbambultam. Mrs. Lincoln hevesen magyarázott, miközben a fürdő felé rángatott; csontos ujjait a karomba mélyesztette. Valamit az illemről mondott, de őszintén szólva egy szavára sem figyeltem. Kattogott az agyam. Az utóbbi egy hétben, semmi említésre méltó nem történt; a kisasszony feltűnően került, és én se kerestem az Ő társaságát. Gretchen direkt olyan feladatokat szabott ki rám, amik távol estek a Collins családtól. Szerdán még egy szabóhoz is elvitetett a házurának kérésére. Nevetségesen festhettem a szakadt nadrágomban és a foltos ingemben egy méreg drága, francia parfümöktől szagos, szabómesternél. Nevetséges.
Mire észbe kaptam, már rég egy fürdőkáddal szemben ácsorogtam, amiben gőzölgött a forró víz, Mrs. Lincoln-nak pedig nyoma se volt. Levetkőztem, majd belemásztam a vízbe és egy ronggyal áttörölgettem a testem. Elvörösödtem, amikor eszembe jutott, azaz éjszaka, amikor idekerültem a kisasszony pedig megfürdetett. Szinte láttam magam előtt, ahogy ott ácsorog a kád mellett és bevizezi a rongyot, majd az arcomhoz emeli, hogy lemossa róla a piszkot. Miért kellett közrendűnek és nemesnek születnünk, ha egyszerűen nem tudunk élni a másik nélkül?
Pár perccel később megtörülköztem, majd visszamentem a szobámba. Sosem éreztem még ennyire tisztának magam. Az ágyamon a szabótól érkezett ruhák fogadtak. Egyszerű öltözék, csupán egy fehér ing, nyakkendő, egy fekete nadrág és egy hozzáillő mellény. Semmi több. A földön egy fényesre sikált pár cipő lábatlankodott. Tudtam, hogy a kisasszony már valószínűleg készen van és csak is rám vár, így amilyen gyorsan csak tudtam magamra vettem az új ruháimat.
Éppen a mellényemet gomboltam össze, amikor Mrs. Lincoln sürgető kopogtatása ütötte meg a fülem. Még utoljára körbe pillantottam a szűk cselédszobán, majd az ajtóhoz léptem és elfordítottam az ajtógombot. Gretchen mosolyogva igazította meg az ingemet. – Milyen fess ma valaki – lépett hátrébb egy lépést, majd zöldes szemeivel végig mért.
- Nekem is hiányozni fog, ön, Mrs. Lincoln – mosolyogtam rá, ő pedig rögtön megacélozta magát.
- Na, jöjjön! Ha nem siet, a végén még lekésik a Brightoni vonatot! – mondta unottan, majd a kijárat felé indult. Brighton. Olyan ismerős ez a városnév… mintha már jártam volna ott.
- Várjunk csak! Vonatot mondott? – torpantam meg egy pillanatra, de Gretchen nem válaszolt, csak ment tovább.

A ház előtt álló hintó már csak rám várt. A kisasszony barackvirág színekben pompázó ruhát viselt, haja szokás szerint loknikban omlott a mellkasára, fehér selyem kesztyűjén keresztül pedig az ujjait tördelte. Amikor észrevett, mintha egy pillanatra elállt volna a lélegzete, halvány pír borította az arcát, és hebegve mondott valamit, miközben le sem vette a szemét rólam.
- Igazán jól áll önnek, ha zavarban van, kisasszony – hajoltam meg előtte egy pimasz mosollyal az arcomon.
- Én, egyáltalán nem vagyok zavarban! – kapta a kezét az arcához, majd lehajtotta a fejét. – Atyám kikísér minket a pályaudvarra, ha nincs az önellenére – lépett közelebb a hintóhoz, én pedig óvatosan felsegítettem rá.
- Miért is lenne ellenvetésem? – morogtam, majd a kisasszony után felléptem a hintóba. Mr. Collins a zsebórájára pillantott, majd kiáltott a kocsisnak, hogy indulhatunk. Az út további része csendben telt. Mr. Collins néha cinikus megjegyzéseket tett rám, én pedig csak tűrtem és tűrtem. Közben figyeltem, ahogy elhagyjuk a birtokot, és betérünk London utcáinak füst kavalkádjain. Az egész város egy nagy füstfelhőnek tűnt. Az utcákon patkányok rohangáltak a ló- és emberi lábak között, a Temze felett ideiglenes hidak íveltek át. Szörnyű látványt nyújtott a technikai fejlődés.
A déli partszakaszon haladtunk át. Csábos utcalányok dobáltak csókokat a hintónk felé, és integettek nekem, ahogy a kocsi elhaladt előttük. Kiabáltak, mindenáron kínálgatták magukat. Elfintorodtam, Lena kisasszony pedig sértődötten takarta el az arcát egy a ruhájához illő legyezővel. Látszott rajta, hogy zavarja, ahogy megbámulok más nőket. Mr. Collins ezen csak jóízűen felnevetett, majd beleolvasott az aznapi újságjába. Az egyik szalagcímet még sikerült elolvasnom, mielőtt megállt volna a kocsis. Írországban zavargások törtek ki. Polgárháború fenyegeti az országot. Niall mindig is szidta a briteket és Írország felemelkedéséről beszélt. Na meg arról, hogy ő a hazájáért akar meghalni. Ha meghalja, hogy lehetséges forradalom készül a smaragd-szigeten, akkor talán még valami hülyeséget csinál.
Lena kisasszony megkocogtatta a vállamat, mire kizökkentem a gondolkodásból. Átnyújtotta a jegyem, én pedig csodálkozva vettem észre, hogy már nem is a hintón, hanem a pályaudvar kellős közepén ácsorgunk. Én és a kocsis vittük a kisasszony utazóládáját, amiben a ruháit és ékszereit tartotta, majd felpakoltuk az első osztályon lévő kabinjába. Bársonyos üléshuzat, egy üveg behűtött pezsgő és finom édeskés parfüm illat. A bársonyüléseken egy címer is látható volt.
Mr. Collins könnyes búcsút vett lányától, majd ő is és a kocsis is elhagyta a kabint. Már én is távozni készültem, amikor a kisasszony megragadta a karom.
- Hova megy? – kérdezte aggodalmasan.
- Ez itt az első osztály. Egy cseléd, nem való ide... – vontam meg a vállam. – Ideje megkeresni a kabinom valahol a másodosztályon.
- Nem-nem, ön velem utazik – mosolyodott el, én pedig megnéztem a jegyemet. Ugyancsak az első osztályra szólt. Letelepedtem a kisasszony mellé. A vonat lassan elindult, a fülke ajtaja pedig bezáródott. A lány kezét végig húzta az arcélemen, majd aprócsókot hintett az ajkamra. Megremegtem. Az utóbbi egy hétben, szinte el is felejtettem, hogy milyen is az, amikor szerelmes az ember. A csókja megbódított. Halványan elmosolyodott. – Jól áll önnek, amikor zavarban van! – kuncogott fel, majd az egyik göndör tincsemmel játszadozott.
- Önnek kérője van – suttogtam és elhúzódtam a lánytól. Lena döbbenten meredt, rám, miközben a kezemért nyúlt.
- Harry, könyörgöm! Ez az utolsó esélyünk talán, hogy még utoljára kettesben legyünk! – futott végig egy könnycsepp az arcán, majd ajkait az enyémre tapasztotta.
- Szökjünk meg együtt. Most. – suttogtam a szájába, két csók között.
- Nem tehetem. – könnyek áztatták az arcát.
- Örökké várni fogok önre, ha kell…
- Örökké szeretni fogom Önt, Harry!

2014. április 20., vasárnap

Második fejezet - Dühöngő vad

1842. május 15.

A felkelő nap arany sugarai bevilágították az aprócska szoba falait, számomra mégis mély sötétségbe borult a világ. Érzelmek viharai tomboltak végig a testemen, s mintha háborút vívtak volna értem úgy erősödött fel az egyik érzés a másik után, de mégis legvégül a fájdalom vette úrrá magát rajtam.
 Mély levegőt vettem, majd kinyitottam a szemeimet. A plafont bámultam és az omladozó vakolatot; az egész szoba mintha kisebb lett volna, mint eddig. De valami mintha ténylegesen megváltozott volna. Könnyed súlyt éreztem a mellkasomra nehezedni, amit eddig észre sem vettem; lassan az alkaromra támaszkodtam és a mellkasomra pillantottam. Lena kisasszony az ingembe kapaszkodva feküdt az ágyamon fejét pedig a hasamra szorította. Zakatoló szívvel meredtem az alvólányra, majd egyik kezemmel megdörgöltem a szemeimet, miközben próbáltam visszaemlékezni, hogy vajon mikor jöhetett be a szobámba, de valószínűleg akkor már rég elaludhattam, amikor belopódzott mellém.
Óvatosan kimásztam alóla, majd megálltam felette és csak néztem, ahogy aprócska kezeivel engem keres, majd nyöszörögve fordul egyet és tovább alszik. Lassan felemeltem a kemény dunyháról, majd a folyosóra indultam. A lány a vállamnak döntötte a fejét és úgy aludt tovább, miközben egyik kezével az ingemet markolászta. A folyosóra kiérve minden szempár ránk szegeződött; mindenki ledermedve meredt felénk. Nem mertek megszólalni. Ezt kissé különösnek találtam, de egy szó nélkül tovább siettem a cselédszálláson. Hamar átértem a lakosztályokhoz. Halk léptekkel közelítettem meg a kisasszony szobáját, majd vigyázva arra, hogy fel ne ébredjen elfordítottam az ajtógombot. Lassan besétáltam a levendula színekben pompázó hálószobába, majd a puha ágyneműre helyeztem a kisasszonyt és óvatosan betakargattam.
- Mint egy igazi testvérpár olyanok Önök, így együtt. Az gyönge leány, s a modortalan bátyj! – szólalt meg Mr. Collins, én pedig felé kaptam a tekintetem. A falnak támaszkodva álldogált és engem figyelt. Egy ijesztő mosolyt villantott, én pedig nagyot nyeltem; nekem nem lenne szabad itt lennem. Ezért akár botot is kaphatok.
- Sajnálom uram, hogy ide jöttem. Már megyek is! – tettem pár lépést az ajtó felé félénken.
- Azt ajánlom is, fiatalember! Siessen dolgára! – nyitotta ki a szobaajtót, majd megvárta még elhagyom a helyiséget.
Miután kiléptem az ajtón, becsapta azt. Megálltam előtte, majd a fülemet az ajtóra tapasztottam. Kiabálás szűrődött át rajta. Nem maradtam tovább; mint az ijedt gyermek, úgy futottam vissza a cselédszállásra. A szolgák tekintete mind rám szegeződött, bennem pedig elpattant valami, és összeszorult a torkom.
- Önök mind. . . – suttogtam lehajtott fejjel.
- Harry. . . – nézett rám könyörgő szemekkel Bernath az egyik idősebb cseléd.
- Mind tudták, igaz?! – üvöltöttem rájuk dühösen. – Mindannyian tudták, hogy a kisasszony jegyben jár! Igazam van? – szorítottam ökölbe a kezeimet.
- Mi csak nem tudtuk, hogy mondjuk el. . . – motyogta Esther.
- Azt hittem, hogy jóban vagyunk, és most csalódnom kell Önökben. . . – morogtam, miközben egyik öklömmel a falba ütöttem.
- Nyugodjon le Harold, kérem. Ön csak egy cseléd, ne kergessen tévhiteket a kisasszonnyal kapcsolatban! – sétált oda hozzám Mrs. Lincoln, majd hidegvérrel oda nyújtott nekem egy ládát, amiben zöldségek voltak. – Ön is nagyon jól tudja, mik a feladatai! A lányszöktetés pedig nincs közte. . . – húzta fel az orrát, majd megfordult és a kert felőli kijárathoz indult.
- Értettem! Dadus. . . – morogtam, majd a ládával a konyha irányába indultam. A fapadló nyikorgott a lépteim alatt, cselédtársaim pedig mind félénk pillantásokat vetettek felém. A konyhába érve a földre ejtettem a ládát, majd belerúgtam párszor. A szakácsok elhűlve meredtek rám. – Nincs dolguk?! – morogtam, ők pedig szem forgatva készítették tovább a reggelit. Megtámaszkodtam az egyik asztalnál, aminél éppen az egyik szakácssegéd gyúrta a tésztát én pedig csak figyeltem, ahogy csinálja; próbáltam lenyugodni.
- Őszintén szólva, irigylem Önt Harold. . . – szólalt meg a mellettem tevékenykedő szakács-segéd. – Ön csak egy cseléd, de mégis hű kutyája a mi negédes kisasszonyunknak… ilyen-olyan kiváltságokkal. – röhögött fel Simon, majd vele együtt a többi szakács is; porig aláztak. A tálra néztem, amiben a tészta volt, majd beleköptem. A szakácsok undorodva néztek a tálra.
- Nézze csak meg, most kezdheti elölről! – vigyorodtam el, és ugyan ebben a pillanatban Simon keze csattant az arcomon. A pofon erős volt; ahogy a kezemmel az ütés nyomához értem, észrevettem, hogy egy helyen felhasadt a bőr és lassan kibuggyan belőle egy kevés rubinvörös vér. Ökölbe szorítottam a kezem, és ütésre készen álltam Simonnal szemben. Már éppen emeltem volna az öklöm, amikor egy láda landolt mellettem és valaki gyengén meglökte a vállam. Az illető felé fordultam, majd mérgesen meredtem Niall fáradt, de még így is mosolygó arcára. A fiú fogott egy már üres ládát, majd elhagyta a konyhát. Én ugyan így tettem, majd gyors léptekkel utána siettem. Amikor utolértem, már rég nem mosolygott…
- Legalább te szólhattál volna, az eljegyzésről! – tört ki belőlem hirtelen.
- Köszönöm Harry kérdésedet, jól vagyok! – morgolódott, majd felszisszent és rögtön a hátához kapta a kezét. Jogosan háborodott fel; mióta megbüntették, nem is találkoztunk és rögtön ordibálok vele.
- Sajnálom. . . – suttogtam egy kicsit nyugodtabban.
- Semmi gond barátom. – mosolyodott el fájdalmas. – De inkább ne beszéljünk erről… muszáj elterelni a figyelmemet a fájdalomról. . . – motyogta, majd leraktuk az üres ládákat a többi közé.
- Nem kellett volna ott lennünk a terítésnél? – kérdeztem, Niall után indulva, aki a kert vége felé tartott.
- Ma nem mi vagyunk a sorosak. . . – vonta meg a vállát, majd a farakáshoz érve levette az imádott svájci sapkáját és felgyűrte az ingujját. – Tudod, nem sokat tudok arról, hogy mi van közted és a kisasszony között – vette fel a földön heverő baltát, majd egy darab fát helyezett a rönkre –, de az már biztos, hogy nem minden napi a kettőtök kapcsolata! – mondta, majd fogta a fejszét és teljes erejével rávágott a fadarabra. Ijedten néztem a kettéhasadt darabot; nem tudtam, hogy Niall ilyen erős.
- Sokkal komplikáltabb a helyzet, mint gondolnád, barátom… kilenc évvel ezelőtt elvesztettem a családomat. Már rég elfelejtettem, hogy hogyan de erre a birtokra keveredtem, Lena kisasszony pedig rám talált és gondoskodott rólam. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni neki, hogy aznap nem engedte, hogy dologházba vigyenek! – mosolyodtam el. – Mióta a kisasszonnyal találkoztam, szinte elválaszthatatlanak voltunk mi ketten… kiskorában folyton értem küldette a nevelőnőjét apróbb indokokkal. Ha kellett megjavítottam a babáját, felolvastam neki, játszottam vele és lassan beleszerettem, de sokáig próbáltam titkolni előle gyengéd érzelmeimet… Csak is azért érintkezhetek a kisasszonnyal és vagyok kiváltságos a cselédek közt, mert gyermekkorunk óta szoros kapcsolatban vagyunk… Mr. Collins ellenezte a barátságunkat. Ő az a tipikus fennkölt nemes, aki lenézi az alacsonyabb rangú embereket… ha csak rajta múlt volna, talán ma már az utcára kerültem volna, vagy már nem is élnék. . . – motyogtam el a végét.
Niall felé pillantottam; a fiú mintha nem is hallotta volna, amit mondtam tovább vágta a fát. Azt hiszem egyáltalán nem volt hozzáfűzni valója az imént hallottakhoz. Gondoltam nem zavarom tovább a felesleges fecsegésemmel, így visszaindultam a cselédszálláshoz abban reménykedve, hogy Mrs. Lincoln nem veszi észre a hiányomat; minél messzebb akartam kerülni a háztól, de legfőképp Lena kisasszonytól. Nem lettem volna rá képes, hogy a közelébe menjek.
Miközben én a gondolataimmal voltam elfoglalva egy kavicsot rugdostam magam előtt és azt figyeltem, hogy éppen melyik irányba gurul. Amikor eltűnt a szemem elől, akkor vettem csak észre, hogy nem csak én vagyok a kertben; Lena kisasszony az egyik kerti padon üldögélve olvasgatott. Összeszorult a torkom és felgyorsult a szívverésem, ahogy megláttam Őt. Lassan hátrálni kezdtem, hátha nem veszi észre, hogy idetévedtem; kár volt. A kavicsok recsegtek-ropogtak a talpam alatt, Lena kisasszony pedig rám pillantott. Fáradtnak és csalódottnak tűnt. Pár másodpercig csak az arcomat bámulta, majd remegve szóra nyitotta az ajkait, viszont mielőtt egy hang is kijöhetett volna a torkán visszafutottam a cselédszállásra és magamra zártam a szobám ajtaját. Nem foglalkoztam vele, hogy megveret-e Mrs. Lincoln a bujkálásom miatt vagy sem; még az is jobb lett volna annál, amit akkor éreztem. Egyszerre voltam dühös, csalódott és legbelül halott. Halk lépteket hallottam, majd kopogást. 
- Kisasszony, Önnek nem szabad itt tartózkodnia. . . – szűrődött át Gretchen mogorva hangja.
- Sajnálom, erről el is felejtkeztem. . . – suttogta Lena csalódott hangján, majd nagyot sóhajtott és a hangok szerint elhagyta a cselédszállást.
- Harold – szólalt meg hirtelen Mrs. Lincoln. – a kisasszony elment. Előjöhet! – morogta, én pedig lassan kinyitottam az ajtót. Gretchen szemei szikrát szórtak a dühtől, látszott rajta, hogy legszívesebben megvesszőztetne, majd velem takarítatná fel az egész birtokot, de nem így tett. Megragadta a karom, majd maga után húzva belökött a konyhába. A sarokban több tucat mosatlan edény, egy sámli és egy meleg vizes lavór állt. Elfehéredve torpantam meg a sámli előtt, Gretchen és a többiek pedig halványan elmosolyodtak. 
- Vissza a gyökerekhez. . . – motyogtam arra célozva, hogy mikor gyerekkoromban idekerültem, akkor is mosogatni voltam beosztva; ügyetlen voltam, így elég sok csorba tányérral és csészével gazdagodott a Collins család.
- A szabályok nem változtak Harry; ha eltörsz valamit, azért továbbra is tíz vessző jár! – húzta fel az orrát Gretchen, majd tovább sietett, hogy el tudja igazítani az elkallódott vagy éppen lustálkodó cselédet.
Nagyot nyeltem, miközben leültem a kisszékre és a kezembe vettem az első piszkos tányért. Utáltam mosogatni és ezt mindenki tudta. Nem ifjúhoz való munka; jobban szerettem, amikor pakolni kellett valamit, vagy fát vágni… azokhoz úgy is jobban értettem.
Ahogy haladtam a mosogatással, annál többnek tűnt az edények száma; nem csoda, hiszen közben hozták az újabb és újabb adag mosatlant. Órákon át üldögéltem az edények felett miközben tisztogattam és szép tisztára törölgettem őket. Már majdnem végeztem, amikor Mrs. Lincoln állt meg előttem egy tálcát maga elé tartva, amin egy teáskanna, egy gyönyörű porcelán csésze és Lena kedvenc süteményei voltak. Semmi kétség nem fért hozzá; a hagyományos ötórai tea következik a Collins család házában. Összevont szemöldökkel meredtem Gretchenre miközben szappanhabos kezeimet a nadrágomba töröltem.
- A kisasszony várja a teáját! – nyújtotta felém a tálcát. 
- Nem én szoktam felszolgálni a teát. . . – tártam szét a karjaimat.
- A kisasszony külön Önt kérte! – nyomta a kezembe az ezüst tálcát, majd csípőre tette a kezét. 
Gombóccal a torkomban indultam a konyhából a lakosztályok felé, majd amikor elértem Lena szobáját mély levegőt vettem, majd bekopogtattam. Miután a kisasszony kikiáltott, hogy „Szabad!” óvatosan lenyomtam a kilincset és lassan beléptem az ajtón. Lena nekem háttal, az ablak felé fordulva ült a díványon. Lesütött szemekkel bezártam az ajtót, majd a mellette lévő dohányzóasztalhoz sétáltam és elhelyeztem rajta a tálcát. A kisasszony teljesen elmélyült a könyvben, amit olvasott, szinte észre se vette, hogy én már a szoba kijáratához indulok. Hirtelen összezárta a könyvet és rám emelte a tekintetét. Az arcomra pillantva felcsillant a sötét barna szempár, de mégse mosolyodott el a kisasszony.
- Harold, kérem. . . – szólalt meg halkan. 
- Helena kisasszony. – suttogtam, majd felé fordulva meghajoltam.
- Kötelességemnek tartom, hogy beszéljek Önnel – csuklott el a hangja –, ezért leülne ide mellém? – kérdezte zavartan én pedig vadul kalapáló szívvel foglaltam helyet mellette. A lány közelebb húzódott hozzám, miközben lerakta a kisasztalra az olvasmányát. – Szóval, tisztában van vele, hogy hamarosan férjhez megyek. . . – ezek a szavak… mintha késként szántottak volna végig a mellkasomon, olyan érzés ezeket hallani tőle. 
- Mióta tudja? – suttogtam magam elé meredve.
- Mit? Hogy atyám odaígért egy nemesi sarjnak? Pár hete tudtam meg. – mondta miközben a kezemért nyúlt, de én elhúztam azt. – A vőlegényemmel egy színházi előadáson találkoztam a távollétem alatt… Igazán művelt személyiség, szórakozásképp színészkedik, sőt néha még drámákat is ír! Vagyonos és szép ifjú. Tökéletes partnernek ígérkezik. . . – mondta és mintha az utolsó mondatra kifogyott volna a hangjából a lelkesedés. – Harry kérem, meg kell értenie, hogy nem én döntöttem így! Az atyám nem rég kölcsön kért egy nagyobb összeget az Úrtól, aki utólag megkérte a kezem… Ha sikerül a frigy, akkor elengedi atyám adóságait! – magyarázta Lena, én pedig az arcára szegeztem a tekintetem; boldogtalannak tűnt. Látszott rajta, hogy nem az idegen iránti rajongása miatt csinálja ezt az egészet.
- Elmondhatta volna. . . – morogtam, miközben hagytam, hogy a kisasszony megfogja a kezem.
- Ugyan már Harold! Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap is. . . – mondta teljes komolysággal a hangján.
- Én éppen csak arra nem számítottam, hogy beleszeretek Önbe! – suttogtam remegő hangon.
A kisasszonynak elakadt a lélegzete. Döbbenten meredt rám, majd lehajtotta a fejét és elengedve a kezem az ablakhoz indult. – Ugyan, mint tudhat maga a szerelemről. . . – csattant fel hirtelen. – Ön semmit sem tud! A kezemért könyörög, de ez egyáltalán nem így megy! – suttogta miközben arrébb húzta a függönyt. – A házasság nem szerelem… a szerelem nem házasság. . . – fordult felém lehajtott fejjel. – Hát nem érti? Ezek csak üres szavak…  – motyogta szomorúan.
- Összevissza beszél. . . – jegyeztem meg aggodalmasan, majd Lenahoz sétáltam. Ujjaimat végig húztam az arcán, majd az állánál fogva gyengéden megemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
- Ön nem szerethet. . . – suttogta. – Fájdalmat okozna magának… elég csak az én szívemet darabokra törni! – mosolyodott el fájdalmasan, majd hagyta, hogy egy könnycsepp végig szánkázzon az arcán.Ujjbegyeimmel letöröltem a könnyeket az arcáról, majd közelebb hajoltam hozzá.
- Kérem, ne sírjon kisasszony! – suttogtam. – Ha viszont szeret engem, megígérem, hogy se Isten, se ember nem választhat szét minket!
A kisasszony elmosolyodott. – Kivétel az atyám.
- Amorra esküszöm – néztem a szemeibe –, hogy még Ő sem állhat közénk!
- Merész szavak ezek egy cseléd szájából. . . – kuncogott fel.
Elmosolyodtam. A kisasszony felettébb boldognak látszott, és ennek örültem. Rég láttam így mosolyogni.
Lena megfogta a kezem, majd visszaültetett a díványra és kezébe vette a könyvet, amit akkor olvasott, amikor bejöttem a helyiségbe.
- Ismeri Shakespeare Rómeó és Júliáját? – kérdezte miközben fellapozta az említett könyvet.
- Még nem volt hozzá szerencsém. – mondtam, Lena pedig közelebb ült hozzám.
- Egy tiltott szerelemről szól, amely a családi viszályok miatt el lehetetlenítette a szerelmesek kapcsolatát… Ők titokban viszont még is meg esküdtek, felrúgva a családi kötelezettségeiket. . . – mesélte lelkesen.
- És mi a könyv befejezése? – kérdeztem miközben mosolyogva figyeltem a lány minden mozdulatát.
A kisasszony lehajtotta a fejét. – Szomorú dolog az ilyen végkifejlett… Júlia mély álomba merül az atyától kapott „méregtől” s szülei eltemetik Őt. A halálhírre hazatér száműzetéséből a szerelmes Rómeó, de a cselről semmit se tudva végez magával. Júlia álmából felébredve halott szerelmével szembesül így végül Ő is véget vet az életének. . . – suttogta.
Lehervadt az arcomról a mosoly, majd hirtelen magamhoz húztam a kisasszonyt, hogy megvigasztaljam. Lena a vállamba fúrta a fejét és megszorította a kezei közé fogott karom. 
- Mi zaklatta fel ennyire kisasszony? – kérdeztem kétségbeesetten.
- A miénk is olyan lehetetlen szerelem, mint az Övék volt. . . – mondta alig hallhatóan majd elengedte a karom, és próbált egy apró mosolyt csalni az arcára. – Magamra hagyna, kérem? – mosolygott rám erőltetetten. Felálltam a díványról, majd illedelmesen meghajoltam és elhagytam a szobát. Becsapódott utánam az ajtó én pedig megállva előtte a szobaajtót néztem és csak álltam; nem értettem, mi történhetett.

2014. március 31., hétfő

Első fejezet - Hazatérés


1842. május 14

Nehézkesen felemeltem a fejem a vaskos, kemény dunyháról miközben megdörgöltem a szemeimet. A felkelő napfénye bevilágította az aprócska szoba kopott falait. Lassan felültem az ágyról majd csupasz talpamat a hideg fapadlóhoz érintettem. Ekkor tudatosult bennem, hogy milyen nap van ma; a lélegzetem elakadt egy pillanatra, majd úgy éreztem mintha a szívem ki akarna ugorni a meg szokott helyéről. Több mint egy éve annak, hogy Lena kisasszony elhagyta ezt a házat és ma van a napja annak, hogy végre hazatér. Épp ideje már; szinte beleőrültem a hiányába.
Sietve felhúztam a barna, foltozott nadrágomat majd a fehér ingemet is és végül a csizmám. A padló recsegett-ropogott a talpam alatt, ahogy végig rohantam a cselédszálláson. A konyhában nyüzsögtek az emberek, mindenki sietett a dolgára. Én csak nekidőltem a sárgára tapétázott omladozó falnak és vártam, hogy valaki, bárki kiossza nekem a feladatomat. Gretchen hosszú, őszes-barna haja kontyba fogva ékeskedett a fején. Amikor észrevette, hogy tétlenkedem dühösen, de még is „barátságosan” üvöltött rám, azzal az indokkal, hogy hagyjam abba az álmodozást, inkább segítsek megteríteni az emeleten.
Lassú léptekkel értem át a konyhából az étkezőbe, ahol éppen a nagyasztalon cseréltek terítőt. A fehér anyagot különböző csipke minták díszítették. Eközben az ezüst evőeszközök, kristálypoharak és porcelán tányérok már csak a terítésre vártak.
A többi cseléddel együtt rendezgettem az étkészletet és ügyeltem arra, hogy minden a helyére kerüljön. A pakolászás végeztével Mr. Collins üzent értem. Sebes léptekkel iparkodtam a dolgozószobája felé. Mr. Collins utálta, ha késett bárki is.
A fekete, vaskos, diófaajtó előtt kifújtam magam, majd leporoltam a szakadt, barna nadrágom. Félénken kopogtattam be, az úr pedig kiszólt, hogy bemehetek.
- Hívatott Mr. Collins? – nyeltem egy nagyot, miközben a helyiségbe léptem.
A szoba számomra vérfagyasztónak tűnt, ámbár kellemes volt; méreg- és világoszöld csíkos tapéta a falon, könyvek százai a polcokon, és a panoráma ablak előtt egy óriási íróasztal tele mindenféle térképekkel és iratokkal. Mr. Collins nekem háttal állt és merev tekintettel bámult ki a kertre. Feszengve álltam az egyre kínosabbá váló csöndben. – Üljön le! – szólalt meg hirtelen, én pedig engedelmesen helyet foglaltam a legközelebbeső ülőalkalmatosságon. – Gondolom, tudja milyen nap a mai. – fordult felém, halvány mosollyal az arcán; arcbőre sima volt, mosolya miatt pedig kirajzolódtak a gödröcskéi. Hollófekete hajába ősz csík futott, szemei pedig elszántan ragyogtak.
- Ez csak természetes Uram! – vigyorodtam el. Mr. Collins összehúzott szemekkel mért végig, mielőtt újra megszólalt volna.
- Hány éve is annak, hogy itt szolgál? – kérdezte, miközben két kristály poharat és egy drága, öreg skót whiskeyt vett elő a vitrines szekrényből.
- Kilenc éve már, Uram. – feleltem, David pedig elém rakta az egyik poharat és a negyedéig töltötte.
- Kilenc éve lenne már? Hiszen mintha csak tegnap lett volna, hogy hozzánk szegődött cselédinasnak… – morogta, miközben beleszagolt a poharába. – Mióta ide jött – kezdett bele a mondandójába – az én Helenám, csak is Önben bízik meg! – csapta le elém a poharát idegesen. – Éppen ezért is szeretném, ha részt venne a ma esti vacsorán, mint vendég! – mosolyodott el, én pedig jobban elsüllyedtem a puha párnák között.
- H-hogy én? – dadogtam.
- Ön. – lépett hátrébb, én pedig egy gyors mozdulattal elvettem a poharam és kiittam a tartalmát. A szobában átható szeszes illattól szédülve bólintottam párat, majd sokkosan meredve magam elé visszatettem a helyére a poharam. – Remek! – vakarta meg Mr. Collins a tarkóját. – Új ruhákat vitetek a szobájába a vacsorához – mondta elgondolkodva, hátha eszébe jut még valami fontos dolog – , de most viszont menjen a dolgára! – utasított.
Óvatosan felálltam a helyemről majd megköszönve a meghívást boldogan hagytam el a szobát.
Halk léptekkel mentem végig a cselédszálláshoz vezető folyosókon, és már éppen elértem a szobámat amikor Gretchen hátulról megragadta a hajam és annál fogva ráncigált vissza a lakosztályok irányába.
- Mindenki kiteszi a lelkét, dolgozik, hogy minden tökéletes legyen, te pedig csak lopod a napot és a whiskeyt! – mérgelődött én pedig botladozva sétáltam mögötte.
- G- Gretchen, kérem, engedje el a hajam! – jajgattam ő pedig dühösen elengedte.
- Indulj a kertbe, még szépen mondom! – mutatott a kijárat irányába én pedig kirohantam rajta. Odakint fényesen sütött a nap, a madarak pedig vidáman csiripeltek.
Munka után kutatva sétáltam az udvaron és csakhamar találtam is. Niall Horan szokás szerint az egyik cseresznyefa árnyékában henyélt, mellette pedig egy láda, aminek már rég el kellett volna jutnia a konyhába.
- Megint meg fognak verni! – álltam meg előtte karba tett kézzel.
- Verjenek nyugodtan. . . – húzta össze a szemöldökét miközben kiemelt a ládából egy almát és beleharapott.
- Ha így haladsz, egyszer még belehalsz a büntetésedbe! – csóváltam meg a fejem, majd elemeltem mellőle a ládát és a konyha irányába indultam vele.
Viszont ekkor váratlan dolog történt; patkó dobogás visszhangzott a birtok területén. Kiejtettem remegő kezeimből az almás ládát, majd kalapáló szívvel megfordultam. Egy hintó kanyarodott be a ház elé. Amikor megállt én rohanni kezdtem felé és tőle két méterrel álltam meg. A kocsis leszállt, majd kinyitotta az ajtót. Először csak egy levendulaszín’ fodros szoknya jelent meg, majd fokozatosan előtűnt a rég várt vendég a hintóból. Nagyot nyeltem, miközben végig mértem. Lélegzetelállító látványt nyújtott. Nehézkesen levegőt vettem, ő pedig rám emelte a tekintetét és döbbenten, de elmosolyodott. Mögötte kiszállt egy férfi, aki közönyösen elsétált mellettünk majd megállt a bejárati ajtóban.
Egy szót se szóltunk. Helena közelebb lépett hozzám, majd hagyta, hogy szorosan magamhoz öleljem. Egy köhintés zavarta meg, a rég várt pillanatot, mire elengedtem Lena-t. Egy könnycseppet törölt le az arcáról, majd faarccal az úriember felé fordult. – Mr. Payne, nyugodtan menjen be, atyám már várja! – mondta Lena a férfi pedig bólintva besétált a házba.
- Khm… Miss. Collins. – motyogtam zavartan.
- Talán hiányolt? – fordult felém reményteli tekintettel.
- Mindennél jobban. – suttogtam, miközben végighúztam a kezem az arcán.
- Sétáljunk egyet! – ajánlotta fel, majd belém karolva indult el a sétányon. 
Csendben sétáltunk egymás mellett, ameddig el nem értük az istállót. Ott, Lena berántott az épület takarásába, majd kifújta magát. 
- Végre, csak Ön és Én. – suttogta, miközben a kezemért nyúlt, de én a hátam mögé rejtettem azt.
- Talán, hiányolt? – sütöttem le a szemeimet, Lena pedig az államnál fogva felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.
- El se tudja képzelni, hogy mennyire hiányzott nekem, Harry! – susogta miközben egy könnycsepp folyt végig az arcán. Közelebb hajoltam hozzá, majd mutató ujjammal letöröltem a könnyeit. Lena remegve tekintett az ajkaimra, majd vissza a szemeimre. – Kérem, Harry. . . – rebegte.
- Mit szeretne kisasszony? – nyeltem egy nagyot, miközben derekánál fogva közelebb húztam magamhoz, annyira, hogy szinte a mellkasomhoz simult.
- K- kérem – kezdett neki újra – lopjon tőlem egy csókot!
Döbbenten meredtem a barna szempárba, ami lassan lecsukódott. A lány sóhajtva várakozott, én pedig lassan a füléhez hajoltam. – Nem tudom megtenni. Nem, amíg nekem nem adja a kezét! – Lena remegve kinyitotta a szemeit, majd szomorúan a mellkasomra helyezte a kezét.
- Nem adhatom neked a kezem… sajnálom! – nézett fel rám rémülten, majd elnevette magát. – Mióta először megláttalak, azóta várok erre a csókra. . . – motyogta hitetlenül.
- Akkor még várnod kell rá! – mondtam ki fájdalmasan.
- Vártam már eleget. – suttogta, majd lábujjhegyre állva az ajkait az enyémre tapasztotta. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, így lassan az istálló oldalához nyomtam. Hirtelen elváltak ajkaink egymástól, én pedig szuszogva támasztottam a homlokom az övéhez.
- Ha ezt atyád megtudja. . . – hunytam le a szemeimet.
- Nem fogja! – mondta dühösen. – Ez volt az első és az utolsó, közös csókunk! – harapta be az alsó ajkát, majd kibújt a karjaim közül és megigazította a ruháját. 
Összeszorult a torkom, miközben háttal a falnak támaszkodtam. Lena aggodalmasan sietett oda hozzám, miközben kezei köze fogta az arcom.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Igen, kisasszony – suttogtam, majd a ház felé indultam.
- Harold várjon, kérem! – sietett utánam. – Kérem! – ragadta meg a kezem, majd maga felé fordított. – Nem akarom elveszíteni Önt!
- Akkor szökjön meg velem! – mosolyodtam el halványan a lány arcára pedig kiült a rémület.
Csendesen álltunk egymással szemben. Lena szóra nyitotta száját, de nem jött ki hang a torkán. Óvatosan megfogtam a kezét, majd a szabad kezemmel megsimítottam az arcát. Lena ekkor lesütötte a szemeit és újra mondani akart valamit, ám ekkor egy hang, zavart meg minket. – Lena drágám! – kiáltott ránk Mr. Collins. Zavartan felé fordultunk Lena pedig elengedte a kezem. – Édesanyád, már vár! – mosolygott az úr majd a lány felé intett.
- Lena. . . – suttogtam a lány pedig megrázta a fejét. – Kérem! – vált aggodalmassá a hangom.
- Sajnálom Harold! – motyogta majd felemelte a fejét és elindult az apja felé. – Atyám kérem, szóljon anyámnak, hogy már is ott vagyok! – kiáltotta, de Mr. Collins nem mozdult. Mosolyogva megvárta még a lánya mellé ért, majd felém vetett egy unott de még is mérges arckifejezést. 
Ezután mindketten eltűntek a bejárati ajtó mögött.
Nagyot sóhajtottam majd a kezeimbe temettem az arcom.
- Ha én egy kis lustálkodásért botot kapok, akkor vajon te ezért mire számíthatsz? – szólalt meg Niall a hátam mögül.
- Mióta állsz itt? – fordultam felé hirtelen és ökölbe szorult a kezem.
- Elég ideje ahhoz, hogy tudjam, hogy nem mondhatom el senkinek, amit itt láttam. . . – morogta halkan.
- Hogy-hogy? Az Úr, talán még meg is jutalmazna érte! – értetlenkedtem.
- Te vagy itt az egyetlen barátom Harry. Ez elég nyomós indok, nemde bár? – mosolyodott el halványan. – Meg amúgy is… nem akarom kihúzni a gyufát Mrs. Lincoln-nál! – nevette el magát, majd hozzám sétált és meglökött. – Na, ideje bemenni! Várnak rád az „Úri népek”! – mondta miközben hátba vágott. 
A cselédbejáraton belépve már kevésbé volt tapasztalható a sürgés-forgás; már mindenki rég a helyén szorgoskodott. A szobalányok a lakosztályok irányába indultak a friss és puha ágyneműkkel, még Mrs. Lincoln a lustálkodókat igazította útba.
- Esther ha még egyszer meglátom, hogy nem végzi a feladatát, korbács lesz a jussa! – rivalt rá az egyik tétlenkedő szobalányra, aki könnyes szemekkel sietett a többiek után. – Niall, Harold jöjjenek csak ide hozzám kedveskéim! – mutatott ránk hirtelen. Niallel összenéztünk, majd kissé félénken sétáltunk oda az idősödő asszonyhoz. – Niall, pontosan harminckét alma volt a ládában, de mi csak harmincat találtunk benne. Ugye tudja mi ennek a következménye? – mosolygott Gretchen ijedt barátomra.
- Gondolom, nem még két alma. . . – nyelt egy nagyot szőkés barna hajába túrva Niall.
- Nem. Philip! Peter! – szólt oda két segédjének. – Húsz korbácsütés! 
- Kérem. . . – suttogta Niall.
- Jó, legyen huszonöt. – változtatott Gretchen hirtelen, majd a két segéd elkapta Niall karjait és maguk után vonszolták szőke barátomat.
- Gretchen kérlek, hagyd futni! – ragadtam meg Mrs. Lincoln karját, aki közönyösen meredt rám.
- Nem hinném, hogy az Úr örülne annak, ha a vacsora előtt még téged is megveretnélek! És most eressz! – sziszegte, majd kirántotta a karját a szorításomból.
Magamba roskadva álltam a folyosó közepén; nem tehettem semmit. A szobámba érve az ágyra ültem majd befogtam a füleimet. Niall fájdalmas kiabálása visszhangzott az egész birtokon. 
Amikor az ablakhoz léptem, éppen akkor engedték el Niallt. A fiú tett pár lépést előre majd összecsuklott és elterült a pázsiton. Fehér ingét átitatták a bíborvörös vércseppek. Futásnak eredtem, de Mr. Collins elállta az utamat.
- Talán siet valahova fiatalember? – mosolygott rám gúnyosan.
- Igen, segítenem kell. . . – kezdtem bele, de a férfi félbe szakított.
- Önnek most át kell öltöznie a vacsorához, vagy talán elfelejtette? – meredt rám komoran.
- Nem dehogyis, de nekem most tényleg. . . – próbáltam folytatni, de Mr. Collins megint félbe szakított.
- Menjen készülődni, még szépen mondom! – vett fel magára egy erőltetett mosolyt, majd vissza, a szobám felé indított.
Belépve az aprócska helyiségbe, mardosni kezdett belülről a bűntudat. Segítenem kellett volna neki, de én túl gyáva voltam. Megrettentem Mr. Collinstól és Mrs. Lincolntól… pedig ez nem vall rám.
Az ágyhoz sétáltam, majd az új holmikra néztem. Mind drága, úri ruha… nem való a magamfajta cselédhez.
Mielőtt átöltöztem volna, elmentem mosakodni. Közben elkalandoztak a gondolataim, végig egy dolog járt a fejemben; vajon én miért veszek részt a családi vacsorán?
Visszatérve a szobámba magamra vettem az ágyamra kikészített öltözetet, ami egy hosszú fekete nadrágból, egy új fehér ingből, egy frakkból, egy csizmából, egy sálból és egy cilinderből állt. 
A társalgó felé igyekeztem, amikor úgy éreztem, hogy már ideje indulnom. A csukott ajtón át Lena bársonyos hangja szűrődött át. Amikor benyitottam éppen a számomra ismeretlen férfival szemben ült a díványon és hangosan olvasott.
- LYSANDER: No édes?... arcod mért ily halovány? / Rózsái mért hervadnak ily hamar? HERMIA: Tán mert eső nincs rájok, bár szemem / Viharja őket váltig öntözi.– olvasott fel a Szentivánéji álomból.
- LYSANDER: Ó, jaj! a hű szerelmek folyama, / Amennyit én olvastam, vagy regében / Hallottam, kényelmes nem volt soha; /De majd a vérség volt különböző – folytattam fejből, mire felém kapta a tekintetét.
A lány egy ideig méregetett, majd kuncogva odasétált hozzám.
- Valamit rosszul vettem fel? Mi ily' humoros a kinézetemben? – motyogtam, a lány pedig megigazította a nyakamban lévő fekete selyemsálat.
- Semmi, csak Mr. Payne nemrég ajándékozott nekem egy természettudományos könyvet az állatokról, ami tele van rajzokkal és hát... úgy néz ki Ön, mint egy pingvin! – kuncogott tovább.
- Még sosem hallottam ilyen állatról. . . –ismertem be félénken.
- Mostanáig. – szólt közbe feltehetően Mr. Payne.
Lena figyelmen kívül hagyta az idegent miközben még mindig a sálat igazgatta.
- Hadd mutatkozzam be akkor én először. . . – törte meg a csendet a férfi. – Liam Payne Professzor vagyok, a hölgy magántanára. Na, és Ön?
- Harold Edward Styles. Egyszerű cselédinas. – motyogtam, miközben végig Lenat néztem.
- Értem, és egy „egyszerű cselédinas” mégis hogy jutott hozzá ilyen drága holmikhoz? – vont kérdőre a professzor.
- Úgyhogy velünk vacsorázik. – lépett be a terembe Mr. és Mrs. Collins. – Jöjjenek vélünk, az asztal tálalva! – mosolygott kedvesen Jessica Collins, majd férjével az étkezőbe vezető ajtóhoz indult.
- Szabad lesz? – nyújtottam a kezem Lena felé.
- Örömmel. – mosolyodott el, majd belém karolva a szülei után indult.
Az étkezőben a cselédek felsorakoztak; egytől egyig gúnyosan meredtek rám. Lehajtottam a fejem miközben Lenat a helyére kísértem és illedelmesen kihúztam neki a széket. A lány mosolyogva fogadta a gesztust, majd a maga melletti székre mutatott afféle „most már leülhetsz” stílusban. Helyet foglaltam mellette, majd levettem a fejemről a cilindert és végig néztem cseléd társaimon; a legtöbben már rám se pillantottak. Egy bizonyos személyt kerestem a sok ismerős arc között, de sehol sem találtam. Nagyot sóhajtottam, miközben a szolgálók behozták az előételt. Semmi étvágyam nem volt; egyszerűen csak meredtem magam elé és vártam, hogy vége legyen.
- Hol az a kedves kis ír cseléd? – kérdezte hirtelen Jessica Collins. – Gretchen, válaszoljon! – vonta kérdőre az idős hölgyet.
- Lopáson kaptuk. Most tölti a büntetése második részét az udvaron. – hajtott fejet Mrs. Lincoln.
- Értem. – mondta Mrs. Collins összeszorult torokkal; már hónapok óta rebesgetik a pletykát, hogy Niall, Mrs. Collins szeretője, de ez most bebizonyosodni látszik. Jessica lehajtotta fejét, majd a tányérjára helyezte az evőeszközöket; láthatóan neki is elment a hírtől az étvágya.
Ezután beállt a csönd. Csak is az alap zajok hallatszottak a terem falain belül. Minden egyes perc egyre hosszabbnak és hosszabbnak tűnt. Mrs. Collinssal gyakran pillantottunk (akár egyszerre is) a kakukkos óra irányába, de mintha megállt volna az idő a szobában. Így ment ez egy ideig, még nem Mr. Collins megszólalt.
- Harold beszélhetnék Önnel, a dolgozó szobámban? – kérdezte, de inkább kijelentésként hatott.
- Természetesen. – tápászkodtam fel a székről, majd elbúcsúztam Lena kisasszonytól.
- Menjenek csak! – mosolygott rám miközben felém nyújtotta a kézfejét. Kezeim közé fogtam, majd apró csókot nyomtam rá. Lena arcát elöntötte a pír, én pedig elindultam atyja után.
A dolgozó szobába érve helyet foglaltam a díványon, Mr. Collins pedig az ablakhoz lépett. – A lányom hamarosan újfent elutazik. . . – sóhajtott fel, nekem pedig összeszorult a torkom; már is elmegy innen? Itt hagy engem? Ez nem lehetséges! – Egyetlen egy kívánsága van ezzel kapcsolatban; mégpedig, hogy Ön is vele tartson! – mondta ki komoran, nekem pedig nagyot dobbant a szívem. – Nos, vele tart? – fordult felém karba tett kézzel.
- Ha Miss. Collins ezt kívánja. . . – álltam fel az ülőhelyemből.
- Remek. Ez esetben elmehet! – zárta le a témát, én pedig fejet hajtottam, majd elhagytam a helyiséget; rögvest Lena lakosztályához indultam.
Az ajtajához érve beszéd hangokat hallottam kiszűrődni a szobából, így résnyire kinyitottam és figyeltem, hogy mi történik bent. Lena és Mrs. Collins a fésülködő tükör előtt ült és beszélgettek.
- Sajnálom, ami Niallel történt! – motyogta Lena.
- Én is kicsim, Én is. – szipogta Mrs. Collins. – De ne is beszéljünk erről! – törölte le a könnyeit majd magára erőltetett egy mosolyt. – Gyönyörű mennyasszony lesz belőled! – mosolygott Jessica miközben kisepert egy hajtincset Lena arcából. 
Menyasszony? De kinek a menyasszonya? Magamba roskadva hallgattam tovább a beszélgetést, amikor is hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat és beestem az ajtón. Lena és az édes anyja hirtelen felpattantak a helyükről. 
- Harry. . . – indult el felém a lány aggodalmasan, én pedig feltápászkodtam majd leporoltam magam és kisiettem a szobából. Lena utánam rohant, de mielőtt utolérhetett volna eltűntem a szobám ajtaja mögött és magamra zártam majd az ágyamon összekuporodva éreztem ahogy elönt a szomorúság. . .

2013. november 29., péntek

Prológus

Sötét volt. Sötét és hideg. Oda kint zuhogott az eső és mennydörgés járta át az eget. Az ajtó nyikorogva kitárult, én pedig hátra léptem pár lépést, majd a saját lábamban megbotlódva a szúrós szalmára estem. Lihegve néztem, ahogy a gyertyaláng megvilágítja az istálló falát és hirtelen árnyék vetül rá. Ijedten kaptam az ajtó felé a tekintetem és akkor láttam meg először Lena Collinst. Sáros cipőcskéjével beljebb lépett a helyiségbe, majd óriási barna szemeivel végigmért. Mindketten feszülten méregettük egymást. A nem több mint nyolc éves kislány kék ruhácskája alja kissé elázott, barna haja tökéletes loknikban lógott a vállára, és amíg egyik kezében egy porcelán babácskát szorongatott, addig a másikból kiejtette az ernyőjét és egy hirtelen mozdulattal felemelte a szalma szállak között hagyott lovagló pálcát. Kissé bizonytalanul, de felém lépett és meg várta még lehajtott fejjel feltápászkodom a földről.
- Ön kicsoda? – kérdezte miközben óvatosan az állam alá emelte a pálcát és megemelte a fejem. Nem válaszoltam.
Nem sokkal voltam nála magasabb, talán fél fejjel. Szemeivel újra végig mért, viszont most minden apró részletet megfigyelt; kezdve sebekkel borított mezítelen lábammal, a barna szakadt térdig érő nadrágommal, a szaggatott koszos ingemmel, a kissé sáros arcomig.
- Kérdeztem valamit, pór! – mondta harciasan, miután feleszmélt a bambulásból, majd erősen a nyakamhoz nyomta a pálca végét.
- Harold… – nyögtem ki. – Harold Edward Styles a nevem!
- Hol vannak a szülei?  – húzta össze vékony szemöldökeit.
- Az édesapám katona volt, az édesanyámat pedig elvitte a torokgyík… Kérem, nem akarok dologházba kerülni! – szipogtam, a lány arcvonásai pedig megenyhültek. Elemelte a nyakamtól a lovaglópálcát, majd a derekamhoz emelte és körbe járt.
- Jöjjön velem! – dobta el oldalra a botot majd kecsesen felém nyújtotta a karját és megfogta a kezem. Magához szorította a porcelán babácskáját, majd az ernyőig húzott és megvárta még felveszem a földről és felnyitom, majd kiléptünk az istálló ajtaján. A kislány felé tartottam az esernyőt, cseppet sem törődve azzal, hogy én elázok-e. A lány viszont megtorpant, és behúzott maga mellé az esőről.
- Nem szeretném, ha megfázna… - suttogta, majd pocsolyából pocsolyába ugrálva közelítettük meg a fehér falú óriási házat. A bejárati ajtóhoz érve, a lány lábujjhegyre állva próbálta lenyomni a kilincset, majd amikor láttam, hogy nem éri el, óvatosan átfogtam a derekát és megemeltem. A kislány megszeppenve nézett rám, amikor letettem a földre. Halkan megköszörülte a torkát majd remegő kézzel megragadta a csuklómat és maga után húzott a házba. Időm sem volt körbenézni, és már a hallban jártunk. A fotelben egy kissé mogorvának kinéző férfi lapozgatott egy óriási újságot. Amikor elhaladtunk előtte, felpillantott a lapok mögül majd összehúzott szemekkel nézett utánunk.
- Lena! Kisasszony, bemutatnál a „kisbarátodnak”? – szólalt meg a férfi, majd csontos arcára kiült egy széles mosoly.
- Ő itt Harold. Harold, bemutatom az édesapámat David Barnabas Collins-t! – hadarta el gyorsan, majd tovább akart rángatni.
- Ugye tudod, hogy itt nem maradhat? – morogta a férfi.
- Cselédekre van szükségünk, ő pont megfelel egynek! – szorította meg a kezem.
- Ha ennyire akarod, maradhat… – adta meg magát az apja.
A lány elmosolyodott majd megköszönte és szép lassan tovább indultunk. A cselédek lakószárnyába vezetett, majd félénken bekopogtatott az egyik ajtón. Egy fáradt nő nyitott ajtót, majd a kislányt látva apró mosoly ült ki az arcára.
- Mi járatban itt kisasszony? – kérdezte a nő.
- Gretchen, ő itt az új cseléd Harold Styles. Hoznál neki pár új ruhát és szólnál Emilynek, hogy melegítsen egy kis vizet? – cincogta vékony hangján, én pedig lehajtottam a fejem. Apró kezével még mindig az enyémet fogta, a cseléd pedig bólintva eltolakodott mellettünk. A lány bevezetett egy szobába, aminek a közepén egy kád volt és pár méterre tőle két szék. Elengedte a kezem, majd feltette az egyik székre a porcelánbabát a másikra pedig felmászott. Amikor elvette a babát és az ölébe tette, gyengéden megpaskolta a maga melletti ülőpárnát. Kissé bizonytalanul felültem mellé, majd a lábamat előre hátra lóbáltam a levegőben.
- Meg sem kérdeztem még, hogy hány éves vagy… – törte meg a csendet percekkel később.
- Tíz. – motyogtam és a lábfejemet bámultam.
Éppen mondani akart valamit, amikor belépett az egyik szolgáló lány egy nagy vödörgőzölgő vízzel és a kádba öntötte, majd megismételte ugyanezt még háromszor. Az utolsó körnél magával hozott egy fehér törölközőt is, majd megállt az ajtóban. A lány óvatosan lemászott a székről, majd lesegített engem is. Kicsit zavarban voltam, hogy nem ment ki, így lehajtottam a fejem és a hátam mögé rejtettem a kezeimet.
- Mi a gond? – pislogott Lena.
- Za, Zavarba hoz, kisasszony! – dadogtam ő pedig közelebb lépett hozzám és lerakta a földre a babát majd átkarolt és a kádhoz vezetett. Segített levenni az ingemet, majd elfordult és apró kezeivel eltakarta a szemét. Levettem a többi ruhám is, majd bemásztam a forró vízbe. Felszisszentem, Lena pedig ösztönösen felém kapta a tekintetét.
- Na de kisasszony! Most már tényleg ideje menni! – ragadta meg a karját a cseléd. – Amúgy sem szabadna itt lennie!
- Miért? – kapta a szája elé a szabadkezét.
- Csak menjen! – vezette az ajtó felé a nő.
- Nem, megvárom Haroldot! – makacskodott, majd kirántotta a kezét a nő szorításából és egy rongyszerűséggel a kádhoz sietett. A víz zavaros volt, ő pedig belemártotta az anyagot, majd letörölte az arcomról a sarat. Lehunytam a szemeimet, hogy ne menjen bele a víz, majd halk sikolyt hallottam. Pilláim alól figyeltem, ahogy a cseléd megragadja a kislány karját, miközben a kezébe adja a babát és kiviszi az ajtó elé. Lena szeppenten várakozott az ajtóban, majd lábdobogás és végül Mr. Collins hangja hallatszott fel, ahogy dorgálja lányát.
- Valami rosszat csináltam? – szipogott Lena.
- Nem csak tudod… Ezek olyan felnőttes dolgok. – a férfi hangja elhalkult. – Csak arra kérlek, hogy menj vissza a lakosztályodba, rendben? A fiúról pedig majd gondoskodik Mrs. Lincoln!
- Köszönöm! – csendült fel a vékony kis hang, majd a hangokból ítélve elugrabugrált.
Fél órával később Mrs. Lincoln kisegített a kádból és egy eléggé durva anyagú törölközőt adott a kezembe, majd adott pár ruhát. Inget, nadrágot és cipőt. Mindent magamra vettem, de a cipővel nem voltam jóban. Fogalmam sem volt, hogyhogy kell bekötni a cseléd pedig nem segített, csak megfogta a kezem és végig vezetett egy hosszú folyosón. Botladozva értem el az ajtóig, majd kinyitotta és elkísért az ágyig, ahova én rögtön felmásztam.
- Ez lesz a te szobád! Maradj itt, a sorsodról holnap dönt az Úr… - halkult el hirtelen, majd kisietett a szobából.
A helyiséget egyetlen egy gyertya gyér fénye világította meg. Oda kint már besötétedett, de még mindig zuhogott az eső. A félszoba hűvös volt, és zord. A falak nem olyanok voltak, mint a többi szobában; a világos tapéta már szinte csak lógott rajta, és az ablak sem a legjobban zárt. A hideg levegőtől remegve lerúgtam a cipőmet, majd bebújtam a takaró alá. A kemény matracon fészkelődtem, de sehogy sem volt kényelmes.
Alig egy óra után ásítozva, fájó háttal, hajtottam vissza a fejem a párnára. Ekkor halk kopogást, majd ajtónyikorgást hallottam. Bágyadtan néztem a közeledő Lena-ra, majd lassan felültem az ágyon.
- Kisasszony… mit keres itt? – motyogtam, ő pedig magához szorította a porcelán babáját.
- Még bocsánatot sem kértem a délutáni incidens miatt. – mondta miközben egyik kezével megdörgölte szinte csukott szemeit.
- Nincs semmi gond, miss. Nekem kéne bocsánatot kérnem, hiszen még meg sem köszöntem önnek, hogy nem küldött el! – mosolyogtam rá fáradtan.
A kislány óriásira nyitotta szemeit, majd felmászott az ágyamra és nyíl egyenes háttal mellém ült miközben rajtam tartotta a tekintetét. – Szóval, nem haragszik rám? – kérdezte miközben felcsillant valami azokban a nagy barna íriszekben.
Én csak a fejem ráztam, a lány pedig megigazgatta a hálóingét, majd a babácskája ruháját.
- Egyébként ő itt Lucy! – tartotta felém a porcelánbabát.
- Örvendek Lucy! – fogtam meg a baba kezét, Lena pedig felkuncogott. Ahogy elengedtem a baba kezét, hirtelen Lena jéghideg bőréhez értem. Csak ekkor vettem észre, hogy mennyire remeg a lány. – Hiszen ön, majd megfagy! – kaptam a kezem a szám elé.
A lány elkapta a kezét az enyémtől, majd közelebb mászott hozzám és megemelve a takarómat szó nélkül befészkelte magát mellém. Furán pillantottam a kislányra, aki apró testével közelebb bújt hozzám, majd bebújtatta kettőnk közé a babáját. Lehunyta óriási szemeit, majd lassan elszunnyadt. Nem értettem pontosan, hogy miért van most mellettem se azt hogy ennek én miért örülök.
- Harold. – szólalt meg halkan. – Mi az, hogy szeretni valakit?
Kissé megilletődtem a kérdésen, hiszen én sem tudtam pontosan, hogy mit is jelent ez. Megköszörültem a torkom, majd lassan összeszedtem a gondolataimat. – Élvezni valaki közelségét, hiányolni, ha nincs ott veled. Az is szeretett, ha úgy érzed, hogy nem tudsz nélküle létezni. Nekem az anyukám azt mesélte, hogy amikor beleszeretett a papámba akkor minden olyan gyönyörű volt és csak is ő létezett számára. – dadogtam.
- Harold akkor én azt hiszem, szeretem magát… - mondta elenyésző hangon, majd halk szuszogásba kezdett. Összezavart. Hisz alig ismert!

Azóta viszont kilenc év telt el. Sok minden történt az évek leforgása alatt. Én megerősödtem, ő pedig gyönyörűbb lett, mint valaha és már tudom, mi is az a szeretet…
Szablon wykonany przez Jill